A babavárás izgalmában nehéz elképzelni, hogy amikor végre tényleg a karunkban tartjuk a kisbabánkat, akkor nem felhőtlen örömöt és mély kötődést élünk majd meg vele. Így aztán különösen ijesztő, ha a szülést követően a még megmagyarázható szorongáson és stresszen túlmutató lehangoltságot, kiüresedettséget, reménytelenséget tapasztalunk.
Mélyen fájdalmas, ha képtelennek érezzük magunkat a lelkesedésre, a babánkkal való kapcsolódásra, és ilyenkor legtöbben még akkor is önmagunkat hibáztatjuk, ha szerencsére már nem tabu a szülés utáni depresszió, amit leginkább a hormonális változások számlájára szoktak írni.
Ám gyakran más okok is vannak a háttérben. A várandósság és a szülés tapasztalata felpuhítja és kinyitja a lényünket, a pszichénket, és rég eltemetett nehéz érzések, állapotok tudnak a felszínre kerülni. Maga a várandósság ténye, a szülés megtapasztalása tudattalanul megmozgatja és előhívja bennünk legkorábbi élményeinket: annak az időszaknak az élményeit, amikor mi magunk magzatok, megszülető kisbabák, kiszolgáltatott újszülöttek voltunk.
És ezek a tapasztalatok gyakran letaglóztak minket. Ha az anyukánk túl stresszes, elfoglalt volt, és nem tudott velünk a méhen belül kapcsolódni, vagy a materialista kultúránk beállítottsága miatt nem érzékelt minket tudatos, érzékeny lényekként, akkor az idő egy részében valószínűleg magányt és elhagyatottságot éltünk meg.
Ha a születésünket sürgetettség, külső kontroll, orvosi beavatkozások kísérték, akkor valószínűleg elárasztódtunk és tehetetlennek éreztük magunkat, és babalényünk egy része azt gondolhatta, hogy bárcsak ne kellene itt lennünk.
Ha születésünk után elválasztottak minket anyukánktól, tárgyiasítva méricskéltek, “elláttak”, a belső szükségleteinket figyelmen kívül hagyva külső rend szerint gondoztak, akkor egy idő után egy részünk valószínűleg lemondott arról, hogy számíthatunk, és hogy lehetséges valódi kapcsolódás.
Aztán felnövünk, sok jó is történik velünk, és ezek az érzések ott maradnak számunkra is ismeretlenül, mélyen elzárva. Mígnem egy nap várandósok leszünk, majd megszületik a kisbabánk, és ez az élethelyzet, és a babánk látványa a nap minden pillanatában piszkálja, emlékezésre készteti ezeket az eltemetett részeinket. Ám mivel akkor, amikor ezeket az érzéseket átéltük, még nem volt az agyunknak olyan része, ami tudatos emlékként tárolta volna el ezeket a tapasztalatokat, a mában az a megélésünk, hogy ezek a régi érzések nagyon is mostani ködként telepednek ránk, és gyakran azt hisszük, ezek az érzések a jelenre vonatkoznak.
Ha mindez ismerős, van pár dolog, amit mindenképp érdemes megtennünk:
- Tudatosítsuk, hogy nem a mi hibánk, hogy így érzünk. Aki ilyen tapasztalatokat élt át, az így érez.
- Próbáljunk meg együttérezni önmagunkkal. Lássuk azt a kisbabát, aki mi magunk voltunk, és ismerjük el, hogy milyen nehéz volt neki. Így a köd elkezd körvonalak közé szorulni, hozzákapcsolódik ahhoz a részünkhöz, ahova tartozik, és kevésbé uralkodik el egész lényünkön. Bónuszként a kisbabánkat is tisztábban fogjuk érzékelni. Jobban látjuk majd, hogy valójában mi van vele, neki mire van szüksége, mert már nem fog annyira összemodódni a belső kisbabánkkal.
- Keressünk támogatást, segítséget. Ne maradjunk mindezzel egyedül (főleg, ha nehezen tudunk együttérzeni önmagunkkal). Ha akkor régen az erről szóló panaszainkat elsírhattuk volna valakinek, aki értőn, együttérzőn meghallgatott volna minket, jó eséllyel ma nem éreznénk így magunkat. Szerencsére ezt sosem késő megtenni, a meghallgatás, a meghallgatottság ajándékát ma is megadhatjuk magunknak.
