A legtöbben nagyon nehezen bírjuk a babasírást. És ez így is van jól, mert pont az a célja, hogy mozgósítson minket, és a figyelmünket a baba irányába terelje. Elég nagy baj volna, ha a babasírás épp csak annyira érintene meg minket, mint a mosógép zaja, és zavartalanul tennénk a dolgunkat, miközben a babának szüksége van ránk.
A kisbabánk pedig a körülötte érzett feszültségre reagálva még kevésbé tud megnyugodni.
Ilyenkor első lépésként az a legjobb, ha magunkat kicsit megnyugtatjuk. Szerencsére ha ismerjük az agy, az idegrendszer működését, akkor lehetnek hatékony technikáink arra, hogy újra működőképes állapotba kerüljünk. Ami persze a babára is jó hatással lesz.
1.Lélegezz, és közben figyeld a légzésed!
Ez annyira egyszerű, hogy bár valószínűleg már sokszor hallottuk, mégsem csináljuk. Pedig tényleg csodákra képes. Figyelhetünk arra a területre, ahol a szegycsontunk alul véget ér, ez megnyitja a teljes légzést. Vagy arra a területre, ahol a testünk hozzáér a kisbabánk testéhez. A belégzéseknél elképzelhetjük, hogy oda szívjuk a levegőt.
Ha közben úgy érezzük, mozognunk kell, hogy valamit kezdjünk a feszültségünkkel, tapossuk a földet, akár járkálás közben, tudatosan figyelve a mozdulatra, a talajjal való kontaktusra. Ha a gondolataink elszabadulnak, csak térjünk vissza a légzés figyelésére.
Néha a mélyebb légzés azt eredményezi, hogy még jobban érezzük a saját feszültségünket. Ilyenkor kérdezzük meg magunktól, mit akar kezdeni a testünk a feszültséggel, és ezt röviden tegyük is meg: rázzuk meg magunkat, a kezeinket, toporzékoljunk, vagy ugráljunk, morogjunk, adjunk ki hangot. Így tud annyi extra feszültség távozni a rendszerünkből, hogy utána már könnyebben jelen tudunk lenni, ami valójában történik.
2.Ne maradj egyedül!
Amikor nem működik az önszabályozás (önmagunk lenyugtatása), hívjuk segítségül a társszabályozást (egy másik ember nyugodtabb idegrendszerére rá tud támaszkodni a miénk). Amikor egy kisbaba sír, a párok gyakran külön-külön igyekeznek megbirkózni a helyzettel, egymást váltva a síró babával, hiszen “minek szívjunk mindketten”, vagy “addig a másik pihen egy kicsit”. Bár ez a hozzáállás érthető, viszont megfoszt minket annak a lehetőségétől, hogy ennél mélyebb segítséget nyújtsunk egymásnak, és hosszútávon hangoljuk át a babasírásra adott idegrendszeri reakciónkat. Segít túlélni, de nem segít változni. Ha épp van erre elég érzelmi tartalékotok, kipróbálhatjátok a következőt:
Helyezkedjetek el együtt kényelmesen a babával a karotokban, úgy, hogy anyaként/apaként a párod testéhez dőlve igazán érezd a támaszt és a megtartottságot. Érezzetek bele a fizikai kontaktusba, és lélegezzetek abba a területbe, ahol összeér a testetek – egymással, a babával.
Biztassátok a másikat, hogy jól csinálja, és hogy minden rendben van, itt vagytok neki. És bár furcsán hangozhat, de miközben sír a baba, a figyelmetek inkább azon legyen, hogy ti egyensúlyban maradjatok, és ne azon, hogy őt megnyugtassátok. Ha az alapvető szükségletei ki vannak elégítve (és ilyenkorra ezen a listán már biztos végigmentetek), akkor a ti nyugalmatok hamarosan rá is hatni fog, miután elmesélhette, ami bántotta.
Ugyanezt persze nem csak a párunkkal, de bármilyen érző emberrel megtehetjük.
3.Tudatosítsd magadban, hogy ezek az érzések valószínűleg a múltból nyerik erejüket!
Ha kisbaba korunkban nem válaszolt a környezetünk a sírásunkra, vagy nem úgy válaszolt, ahogy arra nekünk szükségünk lett volna, akkor jó eséllyel maradt bennünk egy adag kétségbeesés, tehetetlenség, rémület és az az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. A kisbabánk sírásánál semmi nem tudja jobban felkorbácsolni ezeket a rég eltemetett érzéseket. Ilyenkor a jelen (a saját babánk sírása) összecsúszik a múlttal (mit éltünk át mi csecsemőként), és ugyanazzal a vészreakcióval reagál a felnőtt testünk, mint régen, mikor babák voltunk, és kiszolgáltatottságunkban tényleg vészhelyzetet élünk át a megfelelő gondoskodás hiánya miatt.
Így jó ha tudjuk, hogy ilyenkor nem csak egy kisbabát (a saját gyerekünket), hanem kettőt (a bennünk élő néhai csecsemőt is) meg kell nyugtatnunk valahogy. (Vagy épp hármat, négyet, stb. ha mások is jelen vannak.)
Ebben segíthet például, ha ilyenkor magunk mellé, magunk köré tudunk képzelni egy biztonságos személyt, pl. kedvenc nagyszülőt, vagy egy nagyobb erőt, aminek a támogatását meghívhatjuk, és aki mindannyiunkról képes egyszerre gondoskodni.