Két ember között a legrövidebb út a nevetés, tartja a mondás. És tényleg, a nevetés bizalmat és közelséget teremt, ráadásul csak úgy önmagáért is jó. Közben kilazul a rekeszizom, kilazulnak az érzések, és szabadabban áramlik bennünk az élet.
A Kapcsolódó nevelés egyik nagy leleménye az a felismerés, hogy ha a nevetés ilyen jótékony hatású, akkor érdemes tudatosan is bevetni a gyereknevelésben. Elsőre furcsa lehet a gondolat, hogy ahol eddig szigorkodtunk, lelkibeszédet mondtunk vagy matricát osztottunk, ott kipróbálhatjuk azt is, hogy valahogy megnevettetjük a gyerekünk. Pedig valószínűleg mind ismerünk olyan irigykedve nézett szülőket, akik szinte minden helyzetet képesek pár poénnal megoldani.
Szerencsére nem kell született standuposnak lennünk, hogy ebben mi is fejlődjünk. A nevetés reflexének van egy olyan érzelmi háttere, ami megérthető és így a nevetés szinte tervezetten kiváltható.
A nevetés a félelmeket, a szégyenérzetet oldja. Mikor a kisbabával kukucsolunk, a kapcsolódás öröme mellett a nevetésében az is ott van, hogy van abban valami ijesztő, hogy eltűnünk, és mikor előkerülünk, ez a félelem oldódik. Az ovisok pisi-kaki hahotázásában ott vannak annak a félelem- és szégyenérzetnek az oldás, hogy esetleg mégse sikerül visszatartani. Mikor ez tényleg begyakorolódik, a téma se olyan vicces már. De ránk felnőttekre is igaz, hogy a szexualitással, flörtöléssel kapcsolatban tizenévesekként tudunk vihogni, mert a téma a kultúránkban tabukkal és szégyenérzettel övezett.
Vegyük észre, min neveti el magát a gyerekünk, és ha az épp a mi viselkedésünk volt, ismételjük, játékosan túlozzuk el. Ha még jobban nevet, jó úton járunk. Az ő nevetése számunkra gyakran az univerzum legszebb dala, ő pedig nagyon közel érzi magát ilyenkor hozzánk. Ha arra neveltek minket, hogy mindennek kell haszna is legyen, gondoljunk ilyenkor arra, hogy épp komoly lelki munkát is végzünk, segítünk a gyereknek a szorongásai oldásában. De jobb, ha csak együtt élvezzük vele a pillanatot.
Amikor pedig olyan helyzet áll elő, hogy konfliktusba kerülünk egymással, csak vegyük elő valamelyik nevetgélős játékunkat pár percre. Ez segít megteremteni köztünk azt az összehangolódottságot, amiben sokkal könnyebben jutunk dűlőre egymással. kapcsolódjunk a nevetés által, mielőtt határt szabunk.
Végül pár gondolat a csiklandozásról. A csiklandozás által kiváltott nevetés gyakran egy testi reflex, ami fölött a gyereknek nincs kontrollja. Mi azt látjuk, hogy nevet, de közben lehet, hogy utálja, csak nem tudja elmondani a reflexes nevetéstől. Ha mindig csak így nevetünk együtt, akkor a gyerekünk lehet, hogy arra jut, ez még így is megéri, de ennél van jobb mód is a nevettetésre. Elég, ha úgy teszünk, hogy meg fogjuk őt csiklandozni, és már ez is nevetést vált ki – lelki hátterét nézve: oldódik a kontrollvesztéstől való félelem, ami szintén emberi fejlődésünk és gyerekkorunk egyetemes témája. És engedjük, hogy ő is megpróbálhasson megcsiklandozni minket, miközben játékosan visítva próbálunk ellenállni – szinte borítékolható a kacagás, miközben egy másik nagy lelki témával, a hatalom és a határok témájával is foglalkozunk.