Sokan szorongva éljük meg a kistestvér érkezését. Nehéz lehet elengedni, elgyászolni az eddigi exkluzív szülő-gyerek kapcsolatot, gyakran elképzelni sem tudjuk még, hogy hogyan lehetne ugyanennyire bárki mást szeretni, és féltjük az elsőszülöttünk kis lelkét, hogy nehogy elhanyagolva, szeretetlenül érezze majd magát. 

Szerencsére a Kapcsolódó nevelés eszköztára több gyakorlati tippet is kínál arra, hogy magunkból, és a nagyobb testvér lelkéből is kisimogassuk az elkerülhetetlenül megjelenő nehéz érzéseket.

1. Fogadjuk el, hogy vannak és lesznek rossz érzések. Ha az a kiindulási pontunk, hogy meg akarjuk kímélni a gyerekünket a rossz érzésektől, csak frusztráltak leszünk. Fogadjuk el, hogy pont úgy érez, ahogy, és hogy mi is pont úgy érzünk, ahogy. 

Ezek mind fontos érzések, amik leginkább a szeretetünk mélységéről, és a kapcsolódásunk fontosságáról árulkodnak, még ha szomorúságként, szorongásként, dühként, vagy csalódottságként is jelennek meg.

 2. Legyünk meghallgatva és hallgassuk meg a gyerekünket is. 

Jó, ha megengedjük magunknak az érzéseinket, még ha legszívesebben soha nem éreznénk így, vagy szégyelljük magunkat, és megosztjuk őket valakivel, aki értőn, tanácsok nélkül meg tud hallgatni minket. Így oldódik a belső feszültségünk, és több tér lesz bennünk a kapcsolódásra. 

És arra is, hogy ugyanilyen elfogadó módon együtt legyünk a gyerekünk rossz, nehéz érzéseivel, hisztijeivel, kiborulásaival, a velünk szemben, vagy a kistesó iránt tanúsított dühével, agressziójával. Ha épp kiborul, szabjunk egyértelmű határt a bántásnak, a fájdalmat okozó cselekedeteknek, de nem kell határt szabnunk az érzések kifejezésének. Azokt csak hallgassuk meg. Hadd vágja földhöz, vagy dobja a kukába a játékbabát, , mondja, hogy vigyük vissza a kórházba a tesót, vagy hadd sírjon a padlón, miközben mi megértéssel a közelében maradunk. Mindezekkel az érzésekkel azon túl, hogy együttérzünk, nincs dolgunk. A hullám, ahogy jön, el is múlik, és utána egy derűsebb, szeretetre képesebb gyereket találunk.

3. Építsünk be olyan rendszeres közös időt az életünkbe, ahol csak rá figyelünk, és az lehet, amit ő szeretne. A Kapcsolódó nevelésben ezt Gyerekidőnek hívjuk, és gyakran egy stopperórát is beállítunk hozzá 5-15 percre. Bár ez kevésnek tűnik, a gyerekünk idegrendszerének mégis azt az erős jelzést küldi, hogy ő fontos, számít, és számíthat ránk. Ezekben a játékidőkben ráadásul gyakran szimbolikusan fel is akarja dolgozni magában a kistesó születését. De lehet, hogy épp csak fogócskázni, vagy gyurmázni szeretne, kettesben velünk, megélve, hogy az a kapcsolódás, ami a kistesó előtt megvolt, továbbra is elérhető.

Ezek a három stratégia – 1., hogy mi ki tudjuk adni egy másik felnőttnek a felgyűlt rossz érzéseinket, aki együttérzőn meghallgat minket, 2., hogy rendszeresen lehetőségük van a gyerekeinkenk kiborulni, és elmondhatják nekünk, ha a testvérükkel bajuk van, 3., hogy rendszeresen töltünk velük olyan időt, ahol ők irányítanak – hosszú távon is a jó testvérkapcsolat kulcsa lesz.